Lantos Edit: Aktuálisak-e még Fülep Lajos írásai?

 

 

Passuth tanárnő arra kért, hogy a Fülep Lajos díj átadása kapcsán beszéljek a díj névadójáról.

Fülep Lajos 1951­ és ’61 között vezette a tanszékünket. Tanítványa volt Németh Lajos, aki 1983-91 között a tanszék tanára, majd tanszékvezetője is lett. A MissionArt Galéria vezetőinek ő volt a mestere. Fülep tehát – egyfajta iskolai családfa szerint – nagyapjuk, nekünk pedig, talán dédapánk lehetne.

És a tanárnő kérdése épp erre vonatkozott: nekünk, mai művészettörténet szakos hallgatóknak jelent-e még valamit, nem Fülep neve, mert bármely könyvtár polcán olyan mennyiségben állnak feltűnő, narancssárga borítású szövegkiadásai, hogy muszáj azt gondolni, fontos szerző lehet. Szóval nem a tudománytörténeti helye a kérdés most, hanem az, hogy olvashatóak-e még a szövegei. Nem stilisztikai értelemben persze, mert némi irodalmi rutinnal, különösen annak, aki olvasott már Adyt, átlátható, sőt élvezetes lehet Fülep ma talán kissé retorikus stílusa.

És aki az első féléves bevezetés vizsgáin túl van, vagyis minimális filozófiai, művészetelméleti szövegismerettel bír, az át képes tornázni magát Fülep elmélkedő szövegein.

A kérdés tehát az volt: Aktuálisak-e még Fülep Lajos írásai? Vajon érvényesek-e állításai, jelentenek-e szellemi izgalmat, tesznek-e fel továbbgondolható, továbbgondolandó kérdéseket? És mutat-e nekünk példát? – teszem én hozzá.

Elővettem az egybegyűjtött írásait, a levelezését, és a szövegeket olvasva sok meglepetés ért. Csodáltam, vitatkoztam vele, utáltam, kritizáltam, majd érteni véltem, tisztelni kezdtem, és noha maradtak fenntartásaim, becsülni is. Szóval nem volt unalmas. Bár egyre jobban húzott befelé a korszak, megpróbáltam az eredeti célkitűzésnél, a praktikus szempontoknál maradni. De az biztos, hogyha valaki 19. százados akar lenni, nem kerülheti el az életmű egy részének, aki pedig 20. százados, az összes szövegnek – beleértve a levelezést is – elolvasását.

*

Itt és most csak három műfaj, csak néhány cím említésére van hely. A művészetkritikát és az interjút a publicisztika, és a művészetelméleti esszét a filozófiai értekezései köréből említeném. Ezen a ponton megkerülhetetlenek az életrajz tényei, még akkor is, ha a teljes életrajzot ismertetni most – külön kérésre – nem feladatom. Csak annyira térek ki, ami a gondolatmenet szempontjából feltétlenül szükséges.[1]

Fülep 1885-ben született Nagybecskereken, és újságíróként kezdte még gimnazista korában. Színházi, irodalmi, képzőművészeti kritikákat, és tárcákat írt.

Meghatározó párizsi és firenzei utazásai után és közben, 1912-ben doktorált művészettörténet, filozófia, olasz nyelv és irodalom szakon.

Kapcsolatba került Hevesi Sándorral és Lukács Györggyel, 1917-től pedig eljárt a Vasárnapi Körbe.

*

Fülep publicisztikájában ugyanolyan következetes és hajthatatlan, mint a tudományos közéletnek szánt írásaiban. Kritikái szenvedélyesek és gyakran vitriolosak, de írásaiból a kultúra iránti teljes elkötelezettség, a nagy egyéniségek keresése és tisztelete sugárzik.

Első párizsi útjáról, 19 évesen úgy tért vissza, mint akinek végre kinyílt a szeme. Ami eddig „csak” műveltség, tájékozottság és véleményének határozottsága volt, az nemcsak a világlátottsággal gazdagodik. Ez, és az 1906-os párizsi látogatás, egész életére meghatározza képzőművészeti ízlését, látásmódját. 1904 utáni cikkeiben már kérlelhetetlenül, gyakran keresetlen szavakban utasítja el az akadémikus művészetet. Bírálataiban konkrét művekre hivatkozik, a színek, a forma, a megfestés módja, vagyis a tárgy érzéki hatása fontos szerepet kap, kerüli a szépelgő elméletieskedést. Jó szemmel veszi észre az új művek közül az értékeseket (hacsak nem fordítva van a dolog, és azokat tartjuk ma fontosnak, amiket ő kijelölt).

Leghatásosabbak azonban interjúi. A Zala György műtermében tett látogatás leírásának elején néhány mondatban összefoglalja, mi az, amit az olvasó ettől a műfajtól elvár, s mi az, ami az interjú készítőjének feladata, illetve szabadsága. Ez a pontosság és lényeglátás, valamint annak megfogalmazása más írásaiban is megjelenik, és igen alkalmas a rá amúgy sem jellemző maszatolás elkerülésére.

*

Zala Györgynél, Benczúr Gyulánál és Stróbl Alajosnál 1905-ben járt.

Kevés ennél gonoszabb szöveget olvastam. Mindhárom írás más eszközökkel él. Zalát provokálja, Benczúrnak hízeleg, Stróblt csak faggatja, de nála a műterem leírása szinte karikaturisztikus.

Fülep naprakészségét, széles látókörét érezteti, de nem tolakszik vele az előtérbe. Sokat idéz a beszélgetésekből, így a művészek saját mondataiból látja meg az olvasó maradiságukat, néhol műveletlenségüket, felszínességüket. Kevés eltúlzott szín és hangulat, de az írások végkicsegése az, hogy gondolkozó ember ezeket a művészeket komolyan nem veheti.

Ifjonti gőgnél több, ami ezekben a szövegekben megnyilvánul. Kialakult elképzelése, véleménye (sőt elvei) vannak a képzőművészetről, és annak működéséről.

*

Ezeket az írásokat továbbgondolva felmerült bennem a kérdés, hogy megszülethetnének-e hasonló interjúk ma, mondjuk Siklós Máriával vagy Farkas Ádámmal? Merne bárki nekirontani Makovecznek, hisz még Szász Endréről sem írta le senki, hogy giccsfestő, és Melocco Miklósról, hogy katasztrófákat művel az utóbbi időben?

*

Fülep elméleti műveit olvasva már nehezebb a dolgunk. Életműve töredékes, mert a folyamatosan tervezett Nagy Művet nem írta meg. A két világháború, és ami utánuk jött, a társadalmi felelősségérzet diktálta közéletisége ugyanúgy felmentheti persze, mint állandó napi lázzal járó izületi gyulladása. Ahogyan elképzelhető, hogy más volt ennek az oka.

A Fülep-recepció gazdag. Sok a laudáció, ami gyakran még a személyesen ismert, nagy hatású, sármos tanár úrnak szól. Az érdemi értékelések közül Lőrincz Ernő Rieglhez, Dvořakhoz mért korszakos művészetelméleti íróként próbálja elhelyezni a tudományos köztudatban[2], míg mások Fülep írásainak értelmezését csak ürügynek használják a saját gondolati építményeik cizellálásához[3].

Ma a korszakkal foglalkozó tudósok, filozófusok a szövegkiadásoknak köszönhetően igyekeznek árnyalt, több szempontú megközelítést adni, még azon az áron is, hogy helyenként sérül a Fülep-legenda. A legutóbbi, általam ismert tanulmánykötet Márfai Molnár László, Fülep fiatalkori, 1923-ig megjelent írásaival foglalkozik. A kortárs filozófiai, esztétikai diskurzus fogalmi rendszerét használó könyvben a szerző (törekvése szerint) a mai hatást a fogadtatás előtörténetéhez méri. Tárgyilagosságot követelve magától gyakran kritizálja Fülep Lajost.

*

Az 1916-ban elkészült, de csak 1918-ban, a Nyugatban, majd 1923-ban önállóan megjelent Európai művészet és magyar művészet című tanulmányában (mások szerint mivel hivatkozások és bibliográfia híján jelent meg, inkább esszéjében, ő maga vázlatnak nevezi[4]) a még mindig csak 31 éves Fülep a művészet és a nemzeti kérdését járja körül.

„A műalkotás önmagában befejezett, tökéletes és abszolút valami”[5], ami csak a művészet nagy közösségében, az idővel való összefüggésében válik érthetővé. A művészet az örök idea időben való megvalósulása. Az esztétikai abszolút és a történeti relatív, az egyetemes és a nemzeti korrelatív fogalmak.

A nemzeti számára annyira érdekes, „amennyire művészetté, azaz formává és kompozícióvá válva” túlnő az etnikai-nemzeti világán.[6] Az egyes népek küldetése lehet valamely formai probléma megoldása, de küldetés lehet az is, hogy mi módon oldja meg az egyetemes és nemzeti korrelációjának kérdését a maga sajátos etnikai anyagán.

A Magyar építészet, Magyar szobrászat, Magyar festészet című tanulmányaiban a (most brutálisan leegyszerűsített) szempontrendszer szerint értékeli a 19. sz. elejétől a magyar művészetet. Két művészről gondolja, hogy univerzálist alkottak saját egyedi, magyar művészetükben: Lechner Ödönről és Izsó Miklósról. A festészetben csak követőket talál, és az újak közül sincs annyira megelégedve senkivel, hogy kiemelhetné a mezőnyből.

Tanulmányával egyben válaszol a pozitivista történettudomány támadásaira. „Mondják”, hogy az elhamarkodott összefoglalásoktól, és általánosításoktól mentes pozitív kutatások ideje jött el, amikor a metafizikának már semmi helye a tudományos közbeszédben. Ezzel szemben Fülep azt gondolja, hogy még a természettudományokban is, ha kidobják az ajtón a metafizikát, bemászik az ablakon, tehát különösen az emberrel közvetlen kapcsolatban lévő történeti és filozófiai tudományokban elengedhetetlen számolni vele. Ő köntörfalazás nélkül megvallja, hogy történeti vizsgálatait és értékeléseit művészettörténet-filozófiai gondolatok irányítják, sőt ott áll mögöttük kialakult világnézete. Vállalja, hogy egyszerre minden szempontot nem vehetett figyelembe, s azt szintén, hogy az esztétikai ítéletek szubjektívabbak a többinél. De vallja, hogy még ezek is objektív alappal bírhatnak, s bírnak is szándéka szerint.

Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy a művészettörténet ugyancsak az adatok teljesebb megismerése felé ment el. Fülep elméleti írásai mégis példaszerűek.

Létrehozott ugyanis egy elméleti konstrukcióra támaszkodó kánont, megtalálta az abba illeszkedő műveket (kijelölve egyúttal az alkotók művészettörténeti helyét), és így felállított egy máig érvényes művészet- (és helyi használatú művészettörténet-) fogalmat. Aminek két hibája van csak: az egyik, hogy már a megírás pillanatában válságnak tekintette a kortárs művészetet, ami egy erősen elvi alapú, de gyakorlatilag működésképtelen álláspont. A másik pedig, a már emlegetett megváltozott tudományosság, ami a történeti és esztétikai vizsgálatok radikális szétválasztását támogatja.

Az új kánon vágya azonban annyira erős, hogy a kortárs művészettörténeti, művészetelméleti kutatás legnagyobb nevei kísérleteznek az összes mozaikelem összeillesztésével egy lehetséges legnagyobb kép megalkotására.


 

[1]A teljes életrajzot mindenki olvassa el a szövegkiadások előszavaiban, illetve jegyzeteiben, vagy a Modern Művészeti Lexikon címszavaként.

[2] Lőrincz Ernő: Fülep Lajosról. és Fülep Lajos és a „Bécsi iskola”. in: Fülep Lajos Emlékkönyv. Szerk.: Tímár Árpád.  Budapest, Magvető, 1985.

[3] Perneczky Géza: Egy magyar művészetfilozófus. Vázlat a nyolcvanöt esztendős Fülep Lajosról. in: FLE. Vekerdi László: A fiatal Fülep. in: FLE

[4] Fülep Lajos:  A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Budapest, Magvető, 1974. 353. o.

[5] Fülep 1974. 256. o.

[6] Fülep 1974. 261. o.