Marosi Ernő

Művészettörténet-oktatás az ELTE Bölcsész karán
(1975)

 

 

A művészettörténet egyetemi oktatása Magyarországon az 1872. évvel kezdődött, amikor a budapesti Tudományegyetemen Művészettörténeti Tanszék felállítására került sor. A tanszéket betöltő első professzor, a magyar művészettörténet-írás megalapítóinak nemzedékében talán legfontosabb egyéniség, Henszlmann Imre (1813-1888) hosszú időre meghatározta az oktató- és kutatómunka jellegét. A Bölcsészettudományi Karon alapított Művészettörténeti Tanszék azért vált szükségessé ─ s ezt a szükséget tudományszakunk művelői egy évtizeddel korábban hangoztatták már ─, mert a művészeti fejlődés menetének, törvényszerűségeinek kutatása erre az időre már meglehetősen eltávolodott a konkrét művészi gyakorlattól. Éppen ezért a tanszék munkájában is kezdetben az elméleti, esztétikai elemekkel szemben a szorosabban vett történeti és archeológiai kérdések jutnak vezető szerephez.

    Ez a tudománytörténeti jelenség, a régészet és a művészettörténet területe közötti kezdeti differenciálatlanság, hosszú időre meghatározza a Művészettörténeti Tanszék fejlődését is. Amint a magyar régészet története, kutatásai, intézményei és publikációi ez időpontig elválaszthatatlanok a művészettörténetétől, úgy ezeknek az egyetemi tanszékeknek története is szorosan összekapcsolódik. A két világháború közti szakaszban ennek megfelelően két, régészeti-művészettörténeti jellegű, de elsősorban művészettörténettel foglalkozó tanszék működik egymás mellett: a Klasszika Archeológiai és Művészettörténeti, illetve a Művészettörténeti és Keresztény Régészeti Tanszék. Akkor tehát, midőn a 1945 után a régészeti és művészettörténeti tanszékek szétválasztása megtörténik, tulajdonképpen egy régen túlhaladott tudománytörténeti helyzet maradványait szüntetik meg, egyúttal reális alapokra helyezve a speciális művészettörténész-képzést is.

A Művészettörténeti Tanszéken belül azonban továbbra is megtalálható volt a korábbi helyzetnek néhány maradványa. Ez főleg abban fejeződött ki, hogy a Művészettörténeti Intézet két, egymás mellé rendelt tanszékből állt. Az egyiket a két világháború közötti művészettörténet jelentős egyénisége, az egykori Művészettörténeti és Keresztény Régészeti Tanszék professzora, Gerevich Tibor (1882-1955) tölti be egészen haláláig. A másiknak professzora a művészetelmélet és a modern művészeti kritika jelentős művelője, Fülep Lajos (1885-1970) lett, aki nyugalomba vonulásáig, 1961-ig működött az Egyetemen. Csak 1961-ben következett be a két tanszék összevonása és közös irányítás alatt való egyesítése. 1955 óta az előbbi tanszék, 1961-től pedig az egyesített tanszék vezetését az 1949 óta megbízott előadóként működő Vayer Lajos egyetemi tanár látta el, mellette 1962-től Zádor Anna működött, aki 1948-tól megbízott előadóként, 1951-től intézeti tanárként, később professzorként vett részt 1974-ig az oktatásban. Vayer Lajos szakterülete a késői középkor és reneszánsz képzőművészetének, mindenek előtt a grafika művészetének a története, Zádor Anna elsősorban az egyetemes építészetnek, főként a klasszicizmus építészetének történetével foglalkozik. Mellettük Aradi Nóra docens elsősorban a modern művészet specialistájaként működött 1960 óta. Ebben az időben működött a tanszéken Molnár László, akinek kutatása az iparművészet történetére irányult, és 1963-ban nevezték ki tanársegédnek a középkori művészettörténettel foglalkozó Marosi Ernőt.

A tanszék jelenlegi oktatói létszáma mennyiségileg voltaképpen Magyarországon eddig el nem ért mértéket képvisel, hiszen korábban a Művészettörténeti Tanszéket betöltő professzorok mellett legfeljebb egy-egy tanársegéd működött. Ennek a gyakorlatnak megszüntetését nemcsak a később részletezendő, megváltozott és bizonyos mértékig megnövekedett oktatási feladatok ellátása indokolja, hanem az is, hogy Egyetemünk Művészettörténeti Tanszéke Magyarország egyetlen ilyen jellegű egyetemi intézménye. Bár közvetlenül a második világháború előtti és utáni években a szegedi tudományegyetemen is működött Művészettörténeti Tanszék, lényegében csak a budapesti rendelkezik hosszabb, töretlen hagyományokkal.

A művészettörténet művelésében kezdettől fogva igen fontos szerep jutott az egyetemi tanszékeknek, melyeket helyzetük, feladatkörük mintegy kijelölt arra, hogy a műalkotásokkal kapcsolatos egyes részletkérdéseket közvetlenebbül tárgyaló, különféle gyűjteményeknél, múzeumokban dolgozó művészettörténészek munkássága mellett, de attól nem függetlenül, elsősorban általános fejlődéstörténeti és elméleti kérdésekkel foglalkozzanak. Esetünkben nemcsak a hagyományos munkamegosztás tűz ki sajátos feladatokat a tanszékünkön dolgozó művészettörténészek elé, hanem az is, hogy éppen ezek a feladatok a magyar művészet-történetírás eddigi fejlődése során a leginkább elhanyagolt, a részletkutatások során legkevésbé megválaszolt kérdések közé tartoznak.

Mindez intézményes formában is kifejezésre jut. Az Akadémia újjászervezése óta a tanszék professzorai látják el az MTA Művészettörténeti Bizottságának elnöki tisztségét, jelentős szerepet játszottak és játszanak a jelenben is a szakma akadémiai folyóiratainak a szerkesztésében, a Régészeti, Művészettörténeti és Éremtati Társulat vezetésében, a művészeti könyvkiadással foglalkozó kiadóvállalatok irányításában. A tanszék mellett alakult meg 1963-ban a négy kutatót foglalkoztató akadémiai művészettörténeti tanszéki kutatóhely is, melynek egyik legfontosabb eredménye az 1965-ben tartott, a közép-európai gótika és reneszánsz kérdéseivel foglalkozó nemzetközi konferencia megrendezése volt. Ez a rendezvény, publikációival, a problémakörre vonatkozó, Magyarországon közzétett irodalomnak a tanszéken összeállított bibliográfiájával és a konferencia aktáival együtt túlnő azon a jelentőségen, ami a szomszédos népek művészettörténete szempontjából megilleti, s alighanem felhívta a tágabb értelemben vett nemzetközi kutatás figyelmét is a tárgyalt jelenségekre és történeti összefüggésekre. 1969-ben új helyzetet teremtett az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának létrehozása. Így a tanszéki kutatóhelyre, amely három kutatót foglalkoztat továbbra is, az oktatók közreműködésével az egyetemes művészettörténeti kutatások folytatása hárul. Az akadémiai kutatócsoport elsősorban a hazai művészettörténeti kutatások központja, előkészítője a magyarországi művészettörténet kézikönyvének. Megalakulásától fogva a kutatócsoport igazgatója Aradi Nóra, aki azután nyugdíjazásáig részt vett a Tanszék oktató munkájában.

A konferencia szervezési munkái és a tanszék munkatársainak publikációs tevékenysége nyomán igen kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezünk, ami oktatóink és kutatóink külföldi tanulmányútjaiban, előadói meghívásaiban, könyvcserében éppúgy megnyilvánul, mint a hozzánk érkező kutatók, illetve vendégelőadók számában. E területen az 1965. évi konferencia óta határozott élénkülés tapasztalható. Cserelehetőségeink, melyeknek jelentősége éppen gyűjteményeink gyarapítása szempontjából rendkívül nagy, alighanem még jobbak lennének, ha a tanszék, a korábbi hagyományoknak megfelelően, rendelkeznék önálló kiadványokkal. Nemzetközi kapcsolataink élénkségének legfőbb bizonyítéka, hogy a Nemzetközi Művészettörténeti Bizottság Budapestet választotta az 1969. évi Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus színhelyéül, és ennek a legjelentősebb, a világ művészettörténészeinek véleménycseréjére alkalmat adó rendezvénynek az előkészítése és lebonyolítása éppen a tanszékre mint akadémiai kutatóhelyre hárult. A kongresszus magyar előadóinak sorában is jelentős súllyal szerepeltek tanszékünk munkatársai. A kongresszus után Vayer Lajos a Nemzetközi Művészettörténeti Bizottság (CIHA) elnöki tisztségét viselte.

A tanszék oktató tevékenységére is természetesen nagy hatást gyakorolt az, hogy ez volt az ország egyetlen ilyen jellegű intézménye. A felszabadulás utáni időszakban a művészettörténész-képzésben több alapvető változás következett be. Ezek mindegyike nemcsak pedagógiai megfontolásoknak volt tükrözője, hanem annak is, hogy a művészetnek és vele együtt a művészettörténésznek a társadalmi helyzete, funkciója is megváltozott. A szabad képzést 1949-ben általános muzeológusképzés váltotta fel; elsősorban múzeumi szakemberek képzése folyt, és ezen belül következett be az egyes szakterületekre való specializálódás. Mindez természetesen a régészeti, a néprajzi és a művészettörténeti tanszékeknek nemcsak szorosabb oktatási, hanem szervezeti kapcsolatát is eredményezte. Ennek az oktatási rendszernek alapvető célkitűzése volt, hogy az ország múzeumai számára megfelelő számú és sokoldalú képzettségű szakembert biztosítson. Időközben azonban a művészettörténeti ismeretek iránti társadalmi igény is jelentős mértékben megváltozott. Ez eredményezte a művészeti ismeretterjesztés igen nagy mértékű megnövekedését, és bár csak átmeneti időre, a művészettörténetnek a gimnáziumokba rendes tantárgyként való bevezetését is. Ezzel párhuzamosan az egyetemi képzésben is 1957 óta a muzeológusképzést a tanárképzés váltotta fel. Megmutatkozott ez abban, hogy valamennyi művészettörténész egyidejűleg a művészettörténet mellett valamely tanári szakot is végzett, de a művészettörténet tanterve is erősen a pedagógusképzés igényeihez alkalmazkodott.

Ez a célkitűzés is azonban hamarosan további módosításra szorult, nemcsak azért, mert időközben megszűnt a művészettörténet szélesebb körű iskolai oktatása, s ezzel a nagyszámú művészettörténész-tanár iránti igény is, hanem mert a művészettörténet művelésének eddigi hagyományos területei mellett újabb speciális területek jelentkeztek igényeikkel. Művészettörténészeket igényelnek a művészeti élet különféle igazgatási és irányító szervei, a műemlékvédelmi apparátus, egyre nagyobb mértékben a vidéki múzeumok, de a hírlapok, a televízió is. Ezek az igények egyre fokozottabb mértékben követelték az egyetemi tananyag modernizálását és egyúttal a változatosabb, alkalmazott területeknek megfelelő kialakítását is. Nyilvánvaló, hogy ebben az új helyzetben már nem elegendő a pedagógiai vagy múzeumi munka módszereinek megismertetése, hanem szükség van a szaktudományos eredmények szélesebb körre való kiterjesztésére is. Ezeknek a szempontoknak: felelt meg az 1963-ban bevezetett tanterv.

Ezekkel a feladatokkal párhuzamosan jelentkezett oktatásunkban a speciális képzés, a tudományos kutatómunkára való előkészítés igénye is. Itt elsősorban az egyszakos képzés formáját alkalmazzuk olyan hallgatók esetében, akiknek előmenetele reményekre jogosít. A tudományos kutatómunka megbecsülésének fokozódását jelzi az a tény is, hogy az utóbbi évtizedben egyre természetesebbé és gyakoribbá válik az egyetemi tanulmányoknak doktori disszertációval való lezárása. A szakfolyóiratokban és önállóan is szinte kivétel nélkül megjelenő disszertációk fontos részét jelentik a magyar művészettörténeti irodalomnak.

A művészettörténet oktatásában különösen fontos szerepet játszanak a rendszerint szemléltetéssel is kísért előadások, nélkülözhetetlen az intenzív szemináriumi és gyakorlati munka. Ezért tanszékünkön a levelező és az esti oktatás, bár az ötvenes évek első felében történt ilyen kezdeményezés, nem vált be. Azok, akiknek munkaköre megkívánja, egyéni levelezőként folytatnak egyetemi tanulmányokat. Ez a képzési forma azonban sem igényeiben, sem tantervében nem különbözik a nappali tagozattól, az ott végző hallgatók a nappali tagozatosoknak tartott kollégiumokon, illetve szemináriumokon és gyakorlatokon vesznek részt. A szak iránti erős társadalmi igény magyarázza, hogy az egyéni levelezők száma egy időben meglehetősen magas volt, és 1964.-ig többnyire megközelítette, sőt meghaladta a nappali tagozat létszámát. Az utóbbi időben itt is a létszám egészséges csökkenése figyelhető meg.

A művészettörténet egyetemi oktatása iránt rendkívül erős igény és érdeklődés nyilvánul meg. Ez mindenekelőtt a jelentkezők nagy számában jut kifejezésre. Rendszeres volt a szakra felvehető létszámot sokszorosan meghaladó jelentkezési létszám. Ez a jelenség részben a művészet és művészettörténet iránti érdeklődés igen nagy élénkségével függ össze, részben azonban határozottan divatszerű megnyilvánulásnak is tekinthető. E tekintetben a hallgatók kiválasztása szempontjából kedvezőbb helyzetet teremtett az a módosítás, melyet először az 1967/68. tanévben alkalmaztunk, és melynek értelmében a Művészettörténet B szak lett. Hallgatóinkat az I. éves hallgatók közül egyéves előkészítő tanfolyam során választjuk ki. A hallgatók alaposabb megválogatása kedvező lehetőségeket teremtett a hallgatók speciális képzése számára is.

A felvételi rendszer kérdéseivel is összefügg az a probléma, hogy a művészettörténet tanulmányozásához jelentősebb mértékű előképzettségre van szükség. Éppen ezért bizonyos jártasságot, elemi ismereteket valamennyi hozzánk jelentkező hallgatótól meg kell követelnünk. E tekintetben tapasztalataink kedvezőek. A másik fontos és a speciális képzés jelentőségének nevekedésével kapcsolatban egyre lényegesebbé váló követelmény az idegen nyelvtudás. Elvileg elképzelhetetlen ugyanis csak a magyar művészettörténetnek művelése, és ezért hallgatóinknak kezdettől fogva állandóan idegen nyelvű szakirodalommal kell dolgozniuk. Mindehhez járul az is, hogy csak egyes esetekben rendelkezünk megfelelő színvonalú és egyetemi oktatásra alkalmas magyar nyelvű szakirodalommal. Ezt a nehézséget, amely azonban egyáltalán nem válik hallgatóink kárára, nem is lehet jegyzettel vagy tankönyvvel megnyugtató módon áthidalni. Egy ilyenfajta megoldás amúgy is csak látszatmegoldás lenne, nemcsak azért, mert nem készítene fel megfelelően az önálló kutatómunkára, nem engedné meg a szakirodalommal való lépéstartást, hanem azért sem, mert nem felelne meg egészen a szak sajátosságainak. A művészettörténet oktatásában ugyanis a szövegszerű tananyagokkal egyenrangú szerepet játszik az anyagismeret, a lehetőleg eredeti műalkotásokról, de szükség esetén reprodukciókról is szerzett vizuális élmény. Olyan tankönyv, jegyzet azonban elképzelhetetlen, amely ennek az igénynek megfelelne.

Természetesen egyéb feladatokat ró a tanszékre a más szakos hallgatók művészettörténeti oktatása. Jelenleg ilyen előadásokat az egyetemes és magyarországi művészettörténet tárgyköréből történelem és népművelés szakosoknak tartunk. Mivel főképpen ismeretterjesztő jellegű művek állnak rendelkezésre, s e területen speciális vagy idegen nyelvű szakirodalom már nehezebb hozzáférhetősége miatt sem alkalmazható, igen fontos, hogy e hallgatók megfelelő tankönyvhöz jussanak. Éppen ezért a tanszék egyik sürgős feladata megfelelően illusztrált egyetemes művészettörténeti kézikönyv elkészítése. Ez bizonyos általános tájékoztatással a művészettörténet szakos hallgatók számára is szolgálna.

Nemcsak az oktatómunka külső feltételeinek, a tanszékkel szembeni igényeknek a vonatkozásában történt azonban változás, hanem magának a tananyagnak jellegében is nagyobb eltolódás következett be. Ez nem egyszerűen csak a modern kutatási módszerek megismerésének következménye, hanem lényegesebb szemléleti változásokkal is kell számolnunk. Munkánkat és tantervünket is ezek közül elsősorban a különféle tematikai eltolódások befolyásolják. Ezek egyike a modern művészet fokozottabb hangsúlyozása. A hagyományosan a régi művészeti korszakokra összpontosító korábbi oktatással szemben éppen 1945 óta erősödött meg egyre inkább a törekvés a modern művészeti technikák és törekvések egyetemi szintű megismertetésének igénye.