Gärtner Petra

Boldog / Képek

(Néprajzi Múzeum, 2004. november 5. – 2005. május 22.)

Igazi kulturális ínyencséget kínál a fotóművészet iránt lelkesedők számára a Néprajzi Múzeum 2004. november 5-én megnyitott tárlata. A Boldog / Képek címet viselő kiállításon a Budapesthez közeli Boldog település lakóiról láthatunk fotókat és filmfelvételeket. A tárlat címe a község beszédes nevére épülő szójáték. Látszólag csupán egy frappáns nyelvi fordulat, kedvcsináló a látogatásra, ám valójában a kiállítás legtömörebb summázata, hiszen amellett, hogy megadja a helyszínt, rögtön utalást is kapunk a képek hangulatára. Utalást, de nem megfejtést. A kiállításnak ugyanis éppen az az egyik legfőbb mondanivalója, hogy idézőjelbe teszi ezt az állítást: boldog képek. Egy rendkívül izgalmas témát feszeget ezzel a rendező, azt, hogy hogyan hat vissza a fényképész a fényképezendőre, hogyan gerjesztheti a fotós a valóság látszatát. E részproblémán kívül pedig általánosan is felteszi a kérdést: mit láttak meg a faluból a falusi emberek életéből mindazok, akik ellátogattak oda és kameráikkal megörökítették Boldog életét.

A kiállítás rendezője Fejős Zoltán, aki egyúttal a Néprajzi Múzeum főigazgatója is, mintegy 250 fotográfiát vonultat fel a látogatók előtt. A termekben lévő képek kronologikus sorrendben következnek egymás után, az egyes termeken belül azonban egy-egy tematikus egység köré csoportosulnak a felvételek. Egymással párhuzamosan kétféle szervezőerő – tematikus és időrendi – működik közre a kiállításon. A látogató a „kezdetektől”, vagyis a falu lakóiról készített első felvételektől elindulva szemlélheti meg több termen végighaladva Boldog népének fotókba, filmekbe sűrített történetét. A kezdet az 1800-as évek vége, a záró képek azonban már a rendszerváltás utáni esztendőket mutatják. A művek négy címszóval jelzett, nagyobb gondolati egység köré szerveződnek: A mi falunk népe; Az etnográfiai falu népe; A boldog falu képe; és végül Az állandó és változó falu képe.

A fotográfia a XIX. század első felének találmánya, amely több évtizedes késéssel ugyan, de az egyszerű emberek körében is elterjedt: megjelenésekor még a jómódú polgárság luxusa volt, a század végére azonban már a szegényebb néprétegek számára is megfizethetővé vált. A fotó térhódítása a falusi emberek életében annak ellenére gyorsan történt, hogy a népi kultúrában szinte előzmény nélküli az emberábrázolás. (A népművészetben a XIX. század közepétől – tehát kései termékként – a tükrösökön találkozhatunk figurális ábrázolással. Ezek a pásztorfaragások azonban nem az egyénre koncentrálnak, hanem korosztályt, foglalkozást és a nemet sematikusan jelölve egy embertípust jelenítenek meg. A távolabbi példák közé tartoznak a specialisták által készített, XIX. században népszerű olajnyomatok és üvegfestmények, valamint a mézeskalács-figurák, de ide sorolhatók a vásári forgatag képmutogatóinak ábrázolásai is.)

Csaknem a fényképezéssel párhuzamosan kialakuló jelzésszerű emberábrázolások után feltűntek a falvakban a naturalista fotók, melyet kezdetben hivatásos fényképészek, később, a múlt század második harmadától már amatőr fotósok is készítettek. A kép a lakásban rögvest kitüntetett helyre, a tisztaszoba falára került (lehetőség szerint bekeretezve), oda, ahol korábban csak tükröt tartottak. Dísztárgy és mementó lett egyszerre. E kiállítás azonban teljesen figyelmen kívül hagyja a tárgynak a lakásban való előfordulási helyét (ti. nem jeleníti meg például a tisztaszobát, ahol a fényképek lógtak), noha ez is tanulságos és egyúttal rendkívül látványos volna. Nem véletlenül, hiszen ezáltal is hangsúlyosabbá válik, hogy nem a tárggyal magával, hanem a tárgy sugallta világképpel akar foglalkozni.

A néző a kiállító terembe lépve családfotókkal találkozik elsőként. Ezek a sok helyütt retusált fényképek a parasztság képi ábrázolásának korai dokumentumai. A két vagy három generációt megörökítő felvételek készítésének apropója általában valamilyen kiemelkedő családi esemény (pl. bérmálkozás). Ismeretes, hogy vitt magával fényképet famíliájáról az emigrációba kényszerült, vagy a katonáskodáskor családjától távolra szakadó családfő, ám küldhettek is utána idegenbe. Az egészalakos csoportképek mellett a felvételek egy másik kategóriája kettősportré: mellkép vagy egészalakos ábrázolás jegyespárokról és fiatal házasokról. A képeken komoly, ünnepi viseletbe öltözött embereket látunk. Az érzelem kinyilvánításától minden esetben tartózkodnak még a gyermekek is. Zárt testtatásukhoz zárt arckifejezés társul. Vagyis az ünnepi viselethez szigorú, ám ünnepélyesen fennkölt, büszke arc tartozik, mindig frontálisan beállítva. Ez a mosolytalanság a 1930-as évek felvételein oldódik csak fel.

A település, melynek első írásos említése a Zsigmond-kor végére esik, a huszadik század első felében élte reneszánszát, jelesen Bruckner Jenő főjegyzősége idején (1919-1945). A lokálpatrióta férfi szenvedélyesen gyűjtötte faluja fényképeit, sőt amatőr fotósként maga is számtalan mű szerzője lett. A kiállítás első negyedében – A mi falunk népe címet viselve – nagyrészt az ő művei láthatók. Valódi kuriózum az általa készített kéziratos falukrónika, amelyben Boldog népének története követhető nyomon több év (1931-35, 1944) fényképanyagán keresztül, kiegészítve cikkekkel, újságkivágatokkal és kézírásos kommentárral. Az első világháború utáni időktől kezdve nem kis szerepe volt Brucknernek abban, hogy a település képes magazinok, néprajzi szaklapok, fotóművészeti folyóiratok, turisztikai kiadványok oldalaira, filmhíradókba bekerüljön. A harmincas években tevékenyen részt vett a Gyöngyösbokréta-mozgalom helyi szervezésében és képeslapok sokaságát jelentette meg a községről.

A falu az 1920-as években keltette fel a néprajzkutatók, amatőr és hivatásos fényképészek – riporterek és művészek – érdeklődését. Ennek köszönhető az a rendkívül bőséges és sokrétű vizuális anyag, melyből a kiállítás csupán egy ízelítőt ad. A sokirányú figyelemnek (néprajzi, művészeti, szociológiai stb.) természetes lecsapódásai a kvalitásbeli különbségek, hiszen eleve különböző okokból készültek a művek. Nem is a fotók művészi nívója volt a legfontosabb kiállítási szempont, sokkal inkább ugyanannak a témának számtalan oldalról való megközelítése. A kiállítás második szakaszában (Az etnográfiai falu népe), miközben időben is tovább haladunk, az etnográfus szemével vehetjük nagyítólencse alá Boldogot. A fotó itt dokumentál: néprajzi jelenséget, eseményt.

A tárlatnak ez a része a népszokások egy-egy területét mutatja be: az emberi élet fordulóihoz, a naptári ünnepekhez kapcsolódó és dramatikus szokásokat. Leggyakrabban az ünnepi viselet, ezen belül is elsősorban a menyasszonyi ruha került lencsevégre. Ez a téma tulajdonképpen az egész kiállításnak visszatérő motívuma. A lakodalom számos mozzanata, kelléke ugyancsak bemutatásra került (vőlegény-búcsúztatás, menyasszonykalács, lakodalmi zenészek stb.). Nem véletlenül, hiszen az élet fordulóihoz kötődő szokások között a házasságkötésé a leggazdagabb, s ennek megfelelően a viseletek közül a menyasszonyi ruha a legdíszesebb. Az élet kiemelkedő eseményei közül nem maradhat el a keresztelés, temetés megörökítése sem. A kalendáris ünnepkörből láthatunk itt vízkeresztnapi háromkirály járást, vagy májusfa díszítést. Győrffy István úrnapi körmenetet dokumentáló sorozatán (1934) szinte filmszerűen egymásután következnek a felvételek. Természetesen azokat a jelenségeket volt érdemes a helyszínen az etnográfusoknak megörökítenie, amelyeket máshol nem, vagy csak valamelyest eltérő formában rögzíthettek volna. S a különbségek legpregnánsabban a népszokásokban, a jeles eseményekben lelhetők fel.

Érdekes módon a néprajzi fotókon alig akad példa Boldog társadalmi rétegződésének a bemutatására. Úgy tűnik a fotók a „szegény-gazdag” pólusú skálán egy középértéket céloznak meg, s ennek a széles néprétegnek is többnyire a jeles napjaira fókuszálnak. A kamera diszkréten távol tartja magát a betegségektől, s a „hétköznapi” nyomorúságtól. Ugyanígy hiányoznak a mindennapos munkavégzésről készített felvételek. Noha megszemlélhetjük az aratókoszorú készítését, a szalmakötél sodrását, a rokka és a guzsaly használatát, betekinthetünk Gönyey Sándor zsánerképe révén egy szüreti mulatságba – nem kapunk képet például a házimunkákról, az állatok gondozásáról. A falusi élet – a fotográfiák alapján – mintha csak az ünnepről szólna. Minthogy a felvételek készítésénél a hű dokumentálás volt a cél – akár portréként, akár egyes cselekmények fázisait megjelenítve –, a képek kompozíciójára és a technikai minőségre kevesebb hangsúlyt fektettek.

A magyar népélet és népművészet a tematikája A boldog falu képe címszó alá tartozó képeknek is. Olyan országosan ismert, hivatásos fényképészek alkotásai szerepelnek itt, mint a magyaros stílus atyjának tekinthető Balogh Rudolf, akinek számtalan fotója jelent meg Boldogról a Pesti Napló hétvégi képes mellékletében. A szereplők ezúttal majd minden esetben gyermekek, leányok, asszonyok. A fényképek itt ugyancsak elsősorban viseletes alakokat, lakodalmi jeleneteket mutatnak, s emellett nagy számban fordulnak elő lírai hangvételű anya gyermekkel kompozíciók, valamint önálló gyermekábrázolások. A hangsúly a „romlatlan” falusi életvitelen van. A kiállított fotók többnyire ellenfényben készültek és gazdag szürketónusú árnyalatokkal tükrözik vissza az alkotó által fontosnak ítélt motívumokat. Ramhab Gyulánál a lágy, elmosódott kontúrok álomszerűvé teszik a jelenetet, ahogy az a Sétán (1934) vagy az Anyai boldogságon (1935) látható. A beállítások, ha néhol kissé erőltetettre sikerültek is, ám egyöntetűen a vidéki idillt vannak hivatva bemutatni. A mosolygó arcok, a csupa ünneplőbe öltözött ember egy mindenféle bűntől, bajtól mentes, valóban boldog falu benyomását keltik a nézőben.

A hagyományos paraszti kultúrában a hétköznapi élet középpontjában a munka állt, ezért korántsem meglepő, hogy számos kép ezzel a témával foglalkozik. Ám a fáradságos munka megszépül a kamerák előtt, s ugyancsak vonzó tevékenységgé avanzsál. A portrék, zsánerképszerű jelenetek és a munka ábrázolásai között egyaránt találunk alulnézetből fényképezett, megkonstruált jeleneteket, melyek heroikussá emelik a rajtuk lévő alakokat. Ékes példái ennek Vadas Ernő fotográfiái a gabonahordásról és a marokszedésről (1939).

A településről megjelentetett temérdek felvétel és Boldog idegenforgalma egymásra kölcsönösen hatottak, hiszen a számtalan boldogi képeslap, újságcikk vonzotta a turistákat, s ez további privát vagy hivatalos fotóanyag, film megszületését indukálta. Ehhez a folyamathoz erősen hozzájárult az 1935-ben megnyílt Idegenforgalmi Vendégház. A Külkereskedelmi Hivatal például Bruckner Jenőtől kért fotográfiákat a helyi népviseletről és szokásokról, hogy a külföldi kiállításokon a magyar nép életét ezekkel illusztrálhassa. A cél az volt, hogy a boldog magyar falu prototípusát látassák. A jeleneteken a népi hagyomány így mesterségesen konzerválódik, s elszakadva a valóságtól álnépi hagyományt mutat. Szociális érzékenységgel itt sem számolhatunk. A kamera szelektál. Az ünneplő ruhában hímző, fonó lányok aligha mutatnak hiteles képet a településről, ellenben jól tükrözik azokat a momentumokat, amelyek a turistáknak, az idegenforgalmi lapoknak a vidéki életből a legfontosabb: a népviseletet. Néhány kiragadott példát említve, ez jellemző Haár Ferenc, Vadas Ernő, Szöllősy Kálmán műveire.

A kiállítás utolsó szakasza – Az állandó és változó falu képe – a jelenkorig vezet el bennünket. A hagyomány és a változás kettőssége jellemzi ezeket a műveket. Még mindig nagy számban láthatunk a „szocialista faluról” készült idealizált alkotásokat, de egyre inkább utat tör magának az átalakulás érzékeltetése, a modernizálódó Boldog bemutatása (pl. Bakó Ferenc fotográfiája a Béke TSZ dolgozóiról, 1953). Az eddig szűknek mondható témavilág kiszélesedik, jóllehet a főszerep most is a lakodalmas képeké.

Boldogi felvételeinek sokoldalúságával és óriási darabszámával tűnik ki Gink Károly. Ebből a bőségből szinte csak jelképes mennyiség került a látogatók elé: ló patkolásról (1955), disznóvágásról (1959), búcsús jelenetekről (1958). Az utolsó fényképeken nem is annyira a tematikus bővülés jelenti a korábbiakhoz képest a változást, hanem a téma bemutatásának módja. A kép már nem feltétlenül szépít, a lakodalmat, s a jeles eseményeket nem színpadi látványosságként tárja elénk, hanem felvállalja a valóság kendőzetlen bemutatását, az ünnepiben is egyszerűt, köznapit. A lakodalmakban egyre több a városi öltözet. A fotókon is lezajlott tehát a népviseletből való kivetkőzés, melynek eddig éppen a kamera szabott gátat, azzal, hogy céljaihoz mesterségesen életben tartotta a hagyományt. A fóliasátrak, a Trabant tetején ülő zenészek, a kerékpárral vizet hordó asszonyok felvételei már a legutóbbi idők termései közé tartoznak.

A kiállításon Boldog életéhez fűződő filmanyagok is megtekinthetők. Többek között az amerikai Elisabeth Rearick alkotása (1932) a boldogi férfiak templomba vonulásáról, a Mária-lányok ünnepi készülődéséről és a gyermekek játszadozásáról. Néprajzi szempontból forrásértékű Fejős Pál Tavaszi zápor című filmje (1932), amely a negyedik magyar hangosfilm. A különc polihisztor – kémikusnak készült, régészként hunyt el – melodrámája egy megesett cselédről szól, aki faluról városba kerül. A részben Boldog utcáin játszódó történet szereplői magyar népviseletben láthatók. A gyöngyösbokrétásokról ugyancsak szerepel a kiállításon egy filmalkotás. 1949-ben forgatta Keszi Kovács László a Boldogi népviseletet, amelyben a helyi búcsút örökítette meg.

Feltűnő, hogy a tárlaton szinte sehol sem találkozunk önállóan tájábrázolásokkal, ugyanis a táj és ember viszonyában a környezet mindig az egyénnek van alárendelve. A természet csak keret, szükséges háttér a mondanivaló érzékletesebbé tételéhez. A kiállítás vezérmotívuma a viselet, mely gyakorlati és esztétikai funkcióinak megfelelően tárgy és jel egyszerre. A XIX. század végén, a XX. század elején készült alkotásokon ebben a tárgy-jel relációban a jel szerep volt a társadalmon belül a nagyobb jelentőségű (nemet, életkort, családi állapotot stb. jelölt). A harmincas évek képein az elmozdulás e skálán egyre inkább a tárgy irányába történt. A kívülálló számára ez a folyamat azonban éppen fordított. A XX. század elejének családi fotóin még nincs különösebb jelentősége a díszes öltözetnek – legalábbis a néző szemszögéből. Ám mihelyst felfedezte magának a néprajz, majd a művészi fotográfia a települést, a viseletnek ismét mondanivalója lett – immár a falu határain túlra, a „külvilág” felé. A boldog falusi élet kellékeként Boldogon, ahol a hétköznapi élet is ünnepszámba megy (hiszen a képek ezt sugallják), a viselet szimbólummá vált.

Székesfehérvár, 2005. május

Felhasznált irodalom: