[2] „Én olyan szobrokat szeretnék

csinálni Klotild amelyeket

 ha így elásnak a jövőben

maguktól kikelnek ne kelljen

hozzájuk buldózer

se régészet földalól

alakítsák formálják

a környezetükben törvényeikkel

a teret.”

[1] Korábban, 1979-ben Bécsben folyt egy beszélgetés a Tüntetőtábla-erdő elpusztításáról, amelyről hangfelvétel készült, és amelynek résztvevői voltak: Beke László, Erdély Miklós, Megyik János, valamint St.Auby, aki a felvételt készítette (AIFF formátumban, 9 perc 10 másodperc, TNPU-Archívum).

Kedves Egybegyűltek!

Valószínűleg sokan azok közül, akik most itt vannak, hogy e művet közösen felavassuk, tudják, hogy Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdő című alkotása igen összetett, rendkívül sok megközelítési és értelmezési lehetőséget kínáló mű. Elkészülte és az azt rögtön követő „meggyalázása”, majd két hét múlva bekövetkezett megsemmisítése után 6 évvel indult meg a mű „szellemi” rekonstrukciója, ami alatt azt értem, hogy megindult a róla való „megörökítő” beszéd [1]: több résztvevős, hosszú interjú készült Pauerrel a műről, és az AL című folyóirat 1984. februári számában először jelentek meg a táblák szövegei, kommentárok és értelmezési-kísérletek kíséretében. A beszélgetésben és az írásokban, valamint a későbbi elemzésekben a mű számos aspektusa terítékre került: a mű felállításának és eltüntetésének körülményei, esetleges okai, a művész koncepciója, a mű műfaja, közeli és távoli nézetű értelmezési módjai, a szövegek jelentései egyenként és összefüggésükben, a mű alakja, technikája, befogadásának mikéntje, hatásmechanizmusa, összefüggése Pauer találmányával a Pszeudóval, a 131 tábla szövegeinek egyes csoportjai, különös tekintettel az 1978-ban politikai mondanivalóval bírókra, amelyek lényegesen hozzájárulhattak ahhoz, hogy a művet egyesek, akiknek ez hatalmában állt, a társadalom nevében elpusztították. Művészettörténeti kutatások tárták fel azt – amit erről egyáltalán fel lehetett –, hogy mit gondoltak ezek az „illetékesek” akkor a műről, és hogy ma már szinte felfoghatatlan szorgalommal – úgy tűnik – eltüntettek majd minden dokumentumot vele kapcsolatban. Szintén ebben az időben került elő a Tüntetőtábla-erdő egyetlen táblája, amely ma a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban (az Új Magyar Képtárban) van, és amelynek szövege a mai esemény meghívóján is olvasható, [2] és amely – a mű felállítása előtt írott – szöveget nem lehet nem „jóslatként” olvasni a mű későbbi sorsára nézve. Az a gondolat, hogy a mű elpusztítása mintegy kódolva volt benne, hogy az elpusztítás nem semmisítette meg mint műalkotást, hanem az is jelentésének, „működésének” egyik eleme lett, hogy a mű sorsa része magának a műnek, és minden, ami azután történik vele szintén része lesz – nos ezek a gondolatok már 1983-ban megfogalmazódtak. Röviden: kialakult e mű mítosza, de a mítoszképzés maga szintén a műből következett, hiszen Pauer pont itt Nagyatádon dolgozta ki a folyamatmű koncepcióját, amely két másik itt készült alkotásának, a valóban egy mítoszból átvett Maya szobornak és a Híres Nagyatádi Pszeudo Fának is meghatározója. Itt tartották meg az első Pszeudoelőadást, amelyben Pauer dramatizálta ezeket az összefüggéseket, vagyis azt, hogy minden pillanatban annak, amit éppen csinálunk, alkotunk vagy létrehozunk alkotóeleme, alakítója és része lesz minden, ami a körülményekből adódik, legyenek ezek a körülmények akár bennünk, akár mellettünk vagy akár az univerzumban. Ezért mondhatta a Tüntetőtábla-erdő szobra megsemmisítéséhez kirendelt rendőrről, hogy „Ezt a művet a rendőrök is csinálták, nem csak én. Ez egy közös munka.” Zuhannak ránk a jelentések és az összefüggések ezen mű kapcsán, de MOST nem erről szeretnék elsősorban beszélni.

             A Pauer archívumában fennmaradt fotók és a szövegek első publikációit követően a rendszerváltás után, a kilencvenes években készültek el a Tüntetőtábla-erdő első vizuális rekonstrukciói. Pauer 1996-ban ezen művével lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, amikor egy kiállításon a táblák szövegeinek digitális képeit egy valós térben helyezte el, és 1999-re a táblaerdő angol nyelvű virtuális rekonstrukciója is elkészült. A 2006-os műcsarnoki Pauer életmű-kiállításon a még később említésre kerülő egyik fotó, amelyet Pauer az eredeti műről készített, életnagyságban volt kivetítve az egyik falra, kvázi azt az emlékképet lehetett ott látni nagyban, amely erről az alkotásról a fejünkben a fotó alapján egyáltalán létezett. 2009-ben Stuttgartban, majd tavaly a Paksi Képtárban lehetett látni azokat a valósterű (ekkor német nyelvű) „rekonstrukciókat”, amelyek esetében a szövegek plexilapokra nyomtatva, némileg az eredeti mű téri elrendezését is követve magasan egymás mellett és mögött lettek bemutatva. Ezen rekonstrukcióknál a néző vagy befogadó már egy hozzávetőlegesen azonos nagyságú térben sétálva olvashatta az egyes táblák szövegeit, mint eredetileg itt ezen a mezőn – jóllehet 1978-ban nem voltak a műnek ilyen értelemben adekvát befogadói, vagyis magát a művészt is beleértve senki nem tudott akkor bemenni a táblaerdőbe és azt „befogadni”, annak részévé válni. A táblaerdő ezen két utóbbi, kiállítási terekben történő bemutatásánál a szövegeken volt a hangsúly, azok tipográfiáján, vizuális alakzatain és jelentés-összefüggéseiken – vagyis az eredeti mű egy aspektusán csupán. Az eredeti művet még mindig csak képzeletben lehetett a maga komplexitásában „rekonstruálni”, és ez alapján elemezni, értelmezni, miközben senkinek sem volt módja arra, hogy a szabad ég alatt, a természetben egy igazi liget vagy erdő előtt, az egy kozmikus utalásokkal teli alaprajzon elhelyezett táblák között sétálva a saját testi valójában, egyszerre mozogva, nézelődve, és gondolkodva olvassa a szövegeket, lássa a formákat és a színeket, a betűk kidomborodásait és bemélyedéseit, és az ezekre ráeső fényt. Nekünk, akik most itt vagyunk perceken belül erre lesz lehetőségünk. Most érkeztünk el addig a pillanatig, hogy lássuk, mi is volt az, amit akkor senki nem látott. A mű eddig dominánsan fogalmi megközelítése végre megkaphatja kiegészítését – a vizuálisat és az érzékit. Végre mindenki, aki ezek után bemegy ebbe az erdőbe, megtapasztalhatja, hogy mivel is „egészíti ki” őt ez a mű – Pauer eredeti szándéka és elgondolása szerint. Mivel egészít ki minket Pauer? – hiszen gondoljunk rá, Gyulára, aki nem lehet most itt, ahogy ott sem volt, miután az eredeti mű elkészült, mert menekülésre kellett fogja a dolgot, jóllehet még készített távolról három fényképet az alkotásról. Ezek a fotók, amelyek ma önálló fotóművekként szerepelnek kiállításokon, örökítették meg számunkra – jóllehet csak nagyon távolról – a mű képét egy bizonyos pillanatban, és most majd össze lehet hasonlítani távolra sétálva a mostani képet az akkorival. És ha közel megyünk, akkor mintegy bele tudunk sétálni abba a távolról készített képbe, amelynek mégoly nagyméretű kinagyításai sem tették korábban lehetővé, hogy lássuk a részleteit. És látni fogjuk, hogy a közelítés és a távolodás maga az egyik témája ennek a műnek, el tudjuk olvasni az ezzel foglalkozó szövegeket. A műben megtaláljuk, vagyis mindenki megtalálja majd azt a mondatot, amely arra vonatkozik, ami éppen történik vele – velünk.

             Ha a Táblaerdőhöz mint folyamatműhöz közelítünk, ha nyitottak vagyunk a mítoszára a korábban már említett értelemben, akkor nemcsak hogy mind részei leszünk, hanem mint egy színházban együtt sétálunk azzal az egykori rendőrrel is a természetnek és a történelemnek ezen a színpadán. Mert a Tüntetőtábla-erdő tulajdonképpen Pszeudoelőadásként is működik, amelyben egyszerre vagyunk kint és bent, részt veszünk benne és látjuk is magunkat kívülről. Az egyik táblán olvasható ez a mondat: „…képzelje el, hogy e hatalmas mindenségben önön kívül senki de senki nem áll e pillanatban azon a helyen, ahol ön áll.” Ezen táblaszöveghez kapcsolódóan mondta Pauer az 1983-ban, hogy „konkrét helymeghatározó. Egész pontosan meghatározza az illető helyét a világban.” Látjuk azonban rögtön azt is, hogy most, amikor módunkban lesz valós térben és időben benne lenni ebben a valóságban, mégis csak a képzeletünkre is szükségünk lesz ahhoz, hogy létezésünkre reflektáljunk. És nem csak a képzeletünkre lesz szükség, hanem a hangunkra is. A táblaszövegeket olvasni kell, és nem csak magunkban, hanem hangosan is. A szöveg tipográfiáját követve partitúrákként használhatjuk ezeket a táblákat, amelyek vizuális utasításokat tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy a rajtuk olvasható állítást, kijelentést vagy betűsort hogyan interpretáljuk, a szó zenei értelmében. Javaslatom tehát az lenne az avatás módjára vonatkozóan, hogy próbálkozzunk meg ezzel az előadással, és ne csak lássuk, hanem halljuk is, hogy hogyan zuhannak ránk a jelentések – amint ezt Gyula megfogalmazta.

             Mielőtt erre sor kerül, felolvasom azok neveit, akik eddig a mű emlékének megőrzéséhez és értelmezéséhez hozzájárultak: Pauer Gyulán, az alkotón kívül Érmezei Zoltán, Durgó Tibor, Beke László, Klaniczay Júlia és Galántai György, jómagam, Rauschenberger János, Sasvári Edit, Géger Melinda, Merész Emese, Dékei Kriszta, Antal István Juszuf, Peternák Miklós; és hozzájárultak mindazok, akikkel Pauer e műről beszélt, vagy akik arról beszélgettek. Most mi, akik itt vagyunk, és részévé válunk az alkotásnak, jelenlétünkkel és aktivitásunkkal felavatjuk azt, az értelmezők egy újabb generációját alkotjuk. A mű e rekonstrukciója után, bár talán helyesebb lenne nem rekonstrukcióról, hanem a mű újra elkészítéséről beszélni, az értelmezés soha nem lehet olyan, mint korábban volt.

             Kezdjük ezt el. Menjünk be az erdőbe.

 

 

Budapest–Nagyatád, 2015. október 22–23.

„Ezen a helyen állt néhány napig az eredeti, 131 darabból álló szoborcsoport. A művet 1978. október 20-án elpusztította a hatalom. Az alkotást rekonstruáltatta Nagyatád Város Önkormányzata a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával 2015. október 23-án. A művet újraalkotta Rauschenberger János, képzőművész.”