Első (emlék)kép

1992 május: Róma, Gianicolo, a Fontana Paola előtti útszakasz, ahonnan az útikönyv szerint is remek kilátás nyílik a városra. Éjjel van, a kutat már elzárták, Rodolf Hervé, S. O., én, és még valaki szórakozunk. Nem emlékszem már arra, hogyan kerültünk ide, talán engem kísértek el idáig, ahonnan néha gyalog mentem aludni a Szt. István Házba. Rudi fotózott, leginkább a nevető S. O.-t, akinek kis kalapféle volt a fején. Rudi később átadott nekem egy rólam itt készült képet, amely azóta elveszett.

 

Tény(kép)

2001 május közepén felhívott telefonon egy bizonyos S. O. azzal a kéréssel, hogy művészettörténészként írjak narratív szöveget Rodolf Hervé videóihoz. A felvételek a kilencvenes évek első felének budapesti szubkultúráját: zenei és más művészeti eseményeit, valamint helyszíneit dokumentálják, és jó lenne egyfajta ismertető szöveg, amely összeköti és magyarázza a látott képeket: ki kicsoda, melyik helyszín micsoda, mi és mikor történt. Passuth Krisztina irányította hozzám, mert „én ezt a világot jobban ismerem.” Azonnal jeleztem, hogy ez legfeljebb a nyolcvanas évek első felével kapcsolatban mondható el, a rendszerváltás óta csupán pár lokálban, például a Tilos az Á-ban fordultam párszor elő, s javasoltam azt is, hogy a feladathoz inkább a Magyar Narancs szerkesztősége tájékán keressen megfelelő szakértőt – mégis találkozót beszéltem meg vele és egy bizonyos Szűcs Tamással. A találkozáskor S. O.-ról szinte rögtön kiderült, hogy ő az a lány, akivel Rómában találkoztam, amikor az egyébként szinte bevehetetlen Római Magyar Akadémia épületében nagyobb számú magyar társaság szállt meg, amely kisbusszal a Spicchi del'Est Galériában megrendezett Erdély Miklós kiállítás megnyitójára érkezett. Ebben a pár napban a Tiberis partján sétálva hol Lugosi Lugo Lászlóval, hol Mujdricza Péterrel találkozott az ember, a kiállítás megnyitóján pedig Szenes Zsuzsától kezdve Prokopp Márián vagy Beke Lászlón át Szörényi Lászlóig „mindenki” ott volt. A galéria a Piazza di San Salvatore in Lauro egyik házának emeletén található, amelynek loggiás udvarát soha nem fogom elfelejteni. Itt forralta egy éneklő olasz a bitument egy kondérban Erdély Südstrand című installációjához, amelyet a galéria egyik, terra rossa színű kőpadlójú termében Szegedy Maszák Zoltánnal közösen rekonstruáltunk, és később, a kiállítás megnyitóján, gyertyák világítottak itt, amelyek fényénél az emberek iszogattak és beszélgettek. Az S. O.-val és Tamással való találkozáskor tudtam meg, hogy e megnyitóról Rodolf Hervé videofelvételt készített.

 

Második (emlék)kép

2001 június 6-án este a lakásomon ülök Szűcs Tamással, a valamivel később érkező S. O.-val, valamint Erdély Dániellel együtt és Rodolf Hervé videóit nézzük a Művészettörténeti Tanszék kis Hi8-as videokamerája segítségével a TV-monitoron. Erdély Dani azért jött el, mert délután megtudta tőlem, hogy többek között azokat a felvételeket is megnézzük, amelyeket ő és Rudi együtt csináltak a hatos villamoson. Több órányi anyagot vettek fel 1991-1992 körül reggel, este és nappal egyaránt, s a felvételeket hol Rudi, hol Dani, hol Dani fia, Erdély Matyi vagy S. O. készítette, illetve néha egyszerre két kamerát is használtak. Tamás, aki évekig együtt dolgozott Rudival, egy kis bőröndben hozta el Rudi 1988 és 1996 között készült 130 videokazettájának nagy részét. Legalább egy hétig tartana mindet végignézni, ez alkalommal nagyjából öt órányi anyagot néztünk meg, néha átugorva az „unalmasabb” részeket. Minél többet néztem, annál jobban tetszett, s ma is csupán az ezen az estén látott felvételek emléke alapján írok e videoképekről, illetve azokról az eseményekről és arról a világról, amelyet közvetítenek.

 

Felidézés

Elsőként a római Erdély-kiállításról készült felvételeket néztük meg, mivel a Tamás készítette lista alapján ez volt az egyetlen esemény, amelyen ott voltam. Priváttörténeti érdekessége mellett érdekelt az anyag, mint dokumentum is, hiszen annak idején a kiállításról csupán pár fénykép készült. A felvételek azonban várakozásomra mindkét vonatkozásban rácáfoltak: a fentebb már említett installáció kivételével Rudi a kiállítást nem dokumentálta, valamint én sem voltam rajta sehol. Kezdésként hosszan tartó álló kép volt látható egy lassan változó fénynyalábról a fehér falon. Ennek „semmisége” és tartama azonban éppen megfelelőnek tűnt a számomra az Erdély-oeuvre egy darabkája bemutatásának felvezetéseként. Később a kiállítótérben leállított kamera által felvett közönséget lehetett látni sokkal hosszabban. A képkivágatban jöttek-mentek az emberek, akik többnyire számomra teljesen ismeretlenek voltak. Olasz és magyar beszédfoszlányok keveredtek, és végtelennek tűnően társalgott valakivel Szenes Zsuzsa, azonban azt, hogy miről, már nem lehetett érteni. Időnként a kamera elmozdult egy másik irányba és ott szintén több percig elidőzött. Ezután a gyertyavilágos udvarban beszélgető, a sötétben alig látszó emberek következtek. Az attraktív világításban homályos alakok mozogtak, és közvetlenül a kamera előtt egy fiatal nő beszélt valakihez, talán éppen Rudihoz. Kis idő elteltével észrevette, hogy veszik, megkérdezte, hogy a kamera működik-e, majd a továbbiakban a kamera jelenlétének tudatában, illetve talán magáról a videózásról folytatódott a beszélgetés. Végezetül Rudi a kamerába nézve egy gyertyával kezdett játszani, arcát kísérteties fény világította meg – egy kép, amely határozottan önarcképnek készült, tudatosan élve az adott helyzet nyújtotta hatáslehetőségekkel. Triviális és borzongató, érzelmes és gunyoros egyszerre, amelynek szimbolikus jelentése Rudi halála után mindenképpen túlnőtt az ő eredeti szándékán.

 

Első benyomás

Az 1992-es római felvételek leírásával szándékom Rodolf Hervé videózási technikájának jellemzése volt, amely az általam látott többi felvételnél is megfigyelhető, jóllehet a teljes anyag átnézése révén ez az első benyomás alapján kialakított kép módosulhat. Röviden úgy foglalnám össze, hogy Rudi olyan eseményt rögzít, amelynek maga is résztvevője. Vagy úgy - a kamera szempontjából -, hogy a felvevő jelenléte a kiállításon hasonló a többiekéhez. Nézőpontja nem objektívebb és nem megtervezettebb, mint az eseményen résztvevőké, eltekintve most az objektív és az emberi szem közötti különbségtől. Rudi nem kívülállóként, például „dokumentálási szándékkal”, megy el egy kiállítás-megnyitóra vagy összejövetelre elsősorban, hanem érdeklődőként. Saját érdeklődése határozza meg, hogy kamerája, amelyet a videofelvételek keletkezésének időszakában általában magával vitt, mit - jobban mondva: milyen eseményt - vesz fel. A helyszínen a kamerát leállítja valahová és hagyja, hogy működjön, később átállítja vagy távirányítóval mozgatja. Egy-egy beállítás hosszúságát néha nem a képkivágatban látható történés „érdekessége” határozza meg, hanem Rudi elmerülése valamiben a felvétel helyszínének egy másik pontján, amely a kamerában épp nem látszik, s ami miatt a felvevőről „elfelejtkezett”. Adott esetben az objektív és Rudi érdeklődése ugyanarra a pontra is irányulhat, s ez egy koncert vagy kiállítás-megnyitó szöveg teljes idejű megörökítéséhez vezet. Más esetben, amennyiben Rudi figyelmét maga a felvevő kamera köti le, a saját arca kerül a képkivágatba, s a helyszín, az esemény és a többi ember a háttérbe veszik, jóllehet ők is belekapcsolódhatnak a játékba. A megörökítés másodlagos, maga a történés, az, ami éppen megesik, a fontos, amelynek esetlegességét a kamera minden technikai esetlenségével képezi le.

 

Képnyilvántartás

2001 júniusában Tamás listája nyomán elkezdtem kompjúteres nyilvántartást készíteni a videoanyagról, amelyet aztán vele és S. O.-val tovább pontosítottunk. A munka még nem fejeződött be, mindenestre az egyes események, a helyszínek és a résztvevők azonosítása, a datálás, a technikai adatok leírása, a felvételek jellegétől függő csoportosítás, illetve az egyes eseményekhez kapcsolódó másodlagos dokumentumok összegyűjtése után az anyag kronologikus vagy tematikus, avagy másfajta összeállítására is elképzelhető. A felvételek vagy magán-, vagy közéleti eseményekről készültek, illetve külön csoportot alkotnak Rudi műalkotásnak szánt munkái, mint a Széchenyi-, a Dagály-, és a Lukács fürdőben „forgatott” Langyosvíz, a bonyolult elektronikus kapcsolások és kisülések révén létrehozott Gerjedések, valamint a „hatos villamos” sorozat. A „magánéleti eseményekhez” számíthatjuk a családi és a baráti összejöveteleket, együttléteket és bulikat, amelyek a kezdeti nyilvántartásban röviden az „élet” megjelölést kapták, és amelyeken - S. O. kifejezésével élve - sokszor „később ismertté vált emberek” is jelen voltak. Átmenetet képeznek az „élet” és a „közéleti esemény” között a szórakozóhelyeken, lokálokban, mint például a Picasso Pointban, a Tilos az Á-ban, a Zanzibárban, a Billiárd fél 10-korban készített felvételek, amelyeken különböző művészeti produkciók, elsősorban koncertek, is láthatók. Ezen utóbbiak a „közéleti esemény” alatt értett művészeti eseményekhez tartoznak, amelyek között Rodolf Hervé saját kiállításai és fellépései, a hozzá közelálló művészek és csoportok (Király Tamás, Szirtes András, Tóth Gábor, Halas István, Ujj Zsuzsi, Dárdai Zsuzsa, az Árnyékötők, a francia Rezonances csoport, az Újlak Csoport) bemutatkozásai és performance-ai, különböző együttesek (Új nem, Flash, S modell, Csigafröccs, ef Zámbó Happy Band, Csókolom) koncertjei, valamint nagyobb rendezvények (az 1992-es és ‘93-as Agora Fesztivál, az 1994-es Art Expo) történései egyaránt megtalálhatók. A nyilvántartás és rendszerezés kényszerű fogalmi korlátain túllépve azonban elmondható, hogy a magán- és közéleti események, vagyis a privát és nyilvános szféra nem választható egyértelműen szét, s Hervé videózási technikájának köszönhetően e két „kategória” nem csupán egymással, hanem gyakran a „műalkotás” kategóriájával is egybeolvad.

 

Dokumentum képek

Minden ember alkotta dologgal kapcsolatban elmondható, hogy idővel haszontalan lesz, tönkremegy és eldobják, vagy valamely szempontból értékké válik és megőrzik. Valószínűleg millió és millió fotó, film és videofelvétel készül naponta a világon, amelyek szintén erre vagy arra a sorsra jutnak. A magántörténet az unokák számára érdektelenné válhat és a felvételeket szemétdombra viszik, vagy „később ismertté vált emberek” esetében még a csupán egyetlen fényképről ismert dédapa is jelentőségre tehet szert. A mennyiség zavara és a tárolás viszontagságai közepette mindig akadhat egy hagyomány szentesítette közérdekű vagy egy magánjellegű szempont, amely az egyes képek jelentőségét és jelentését felismeri. A jelentéstulajdonítás az utókor feladata és az utódok újabb és újabb generációi a fennmaradt és konzervált felvételek újabb és újabb rétegeit „tárhatják fel”. Rodolf Hervé felvételei befejezetlenül maradtak, egy-két kivételtől eltekintve nem végzett rajtuk utómunkálatokat, filmes szempontból muszternak tekinthetők. Szinte elképzelhetetlen, hogy a videofelvételeket úgy, ahogy ránk maradtak, teljes hosszúságukban valaha is bemutatják. Egy-egy válogatás szempontját a nyilvántartásban jelzett kategóriák valamelyike adhatja, és első körben a legtöbb, ami tehető, éppen ez a - szakkifejezéssel élve - „tárgyszavazás”. A felvételek teljes körű leírásával és az adatok nyilvánosságra hozásával a videoképek művészet- és zenetörténészek kutatási és illusztrációs anyagává válhatnak. Mindemellett azonban nem csupán egyes művészeti események és művek dokumentumai, hanem képet adnak a rendszerváltozás utáni Magyarország, legelsősorban Budapest (szub)kulturális életéről egy olyan időszakban, amely eufórikusabb és felszabadultabb volt, mint a mostani. A felvételek hangulat- és korképek is. Időbeli és „tematikus” körülhatároltságuk mellett számtalan szempont képzelhető el, amely alapján történeti, szociológiai, kultúrtörténeti vagy kulturantropológiai vizsgálódások forrásaivá is válhatnak. S ezek közül kétség kívül az egyik a priváttörténeti nézőpont - a felvételeket készítő Rodolf Hervé saját története.

 

Életkép

A magán- és közéleti szféra részleges keveredéséből adódóan a képek elsősorban egy életformáról tudósítanak. A magánlakásokban folyó beszélgetések egyéni meglátásokkal járulhatnak hozzá a „művészeti élet” árnyaltabb megértéséhez, a művészeti eseményeken magánbeszélgetésekbe hallgathatunk bele, baráti látogatások érdekes technikai kísérletekhez nyújtanak alkalmat, amikor a kommunikáció csupán  a képek előállítását segíti elő. A szórakozás és a spontán alkotás, a társasági élet és a gondolatébresztő, jóllehet nem feltétlenül „magasröptű” eszmecsere az az élményanyag, amely minden tudatosan elkészített és vállalt alkotás táptalaja vagy nyersanyaga, s amely az alkotók személyiségétől függően más és más adagokban és különböző szinteken kerül bele a kész műbe. Rodolf Hervé felvételei nem a „kulisszák mögé” pillantanak be, nem híres vagy kevésbé híres embereket örökítenek meg, jóllehet ez, a „sztorizás” a videók befogadásának elengedhetetlen része.  A képek azt az érzelmi és intellektuális világot mutatják be, amely ösztönözte őt és amelyet egyben témájául is választott ebben az időszakban. A felvételek dokumentumai Rudi élete egy szakaszának is. Az őt közelről ismerő S. O. vagy Tamás szerint nem csupán a művészeti életben végbement változás követhető nyomon a képeken, hanem Rudi életfelfogásának alakulása is. Kronologikusan áttekintve az „anyagnak íve van”, vagyis dramaturgiája. Rodolf Hervé videózási technikájából következően ez a dramaturgia nem egy eredeti terv vagy koncepció, és nem a belső vagy utólagos vágások, avagy a kameramozgások révén megvalósított „kompozíció” eredménye, hanem a megszakításokkal, de folyamatosan felvett élethelyzetekből kiolvasható történet belső logikájából adódik. A videóanyagon belül drámaiságát tekintve kivételnek számít egyik utolsó, megrázó erejű felvétele, amelyet MÁV-telepi stúdiójában készített 1996 tavaszán. Ez sem befejezett, hanem próbafelvételek sora saját magáról, amint Edit Piaf Nem bánok semmit sem című dalára grimaszol, és sajátos, torz hangon próbálja artikulálni a mondatot: „Je ne regrette rien”.

 

Világkép

Végső elemzésben azonban úgy gondolom, hogy Rodolf Hervé világlátása, személyisége nem az ilyen szimbolikus gesztusokban jut kifejezésre elsősorban, hanem a felvételeire jellemző legáltalánosabb formai és technikai megoldásokban. Részben rá is érvényes a „kameramán” kifejezés, amellyel Szirtes Andrást jellemezte Papp Tamás. Kedvelte a technikát, alkalmazta az újításokat, és stúdiójában bonyolult elektronikus szerkezeteket épített fel. A végső eredmény szempontjából igen lényeges, hogy valaki hogyan nyúl ezekhez az eszközökhöz. Rudi nem volt amatőr, jóllehet egyes felvételeket mintha egy kezdő elkészítette volna. Sokszor tulajdonképpen a gép maga „működik”, jóllehet a program, amelyet Hervé ezeknek a képeknek az elkészítésével magára vállalt, tudatos. A kamerához és a felvételekhez való viszonyában a világhoz és az önmagához való viszonya tükröződik, jóllehet az anyag befejezetlennek és töredékesnek tűnik, számos esetben valószínűleg csupán azért, mert az alkotó nem jelentette ki: ezt és ezt „a felvételt egy-az-egyben vetítsétek!”

 

Bemutatás

Utólag épp ezért igen izgalmas és elbátortalanító egyben a feladat, hogy e hatalmas „nyersanyagból” egy kiállításon vagy máshol vetíthető, rövidebb vagy hosszabb válogatást valaki összeállítson. Jelenleg ezt Szűcs Tamás, Rudi egykori munkatársa, végzett operatőr vállalta. A felvételek első megnézése után az volt a benyomásom, hogy nem kell ezekhez narrációt írni, hanem csupán az anyag kínálta lehetőséggel élve és az adott vetítési felvételekhez igazodva a felvett képsorok belső logikáját érvényre juttatni. Az eredmény a vágó érzékenységétől és szakértelmétől függ. Amennyiben a hagyaték kezelői a videoanyagot szabaddá teszik a későbbi felhasználók számára, más összeállítások esetében is ez lesz a kényes pont, legyen szó akár zene- vagy képzőművészet-centrikus, akár az egyes szórakozóhelyeket vagy életmódot bemutató válogatásokról. A „hatos villamos” vetítésével kapcsolatban hatalmas vetítővásznak lebegnek lelki szemeim előtt, amelyekből legalább kettő van felállítva a padlóhoz igen közel, egymással szemben egy elsötétített kiállítóteremben. A vásznakon a két kameraállásból készített, több órás felvételek folyamatosan futnak, míg az ember időközönként ki-kimegy a büfébe egy cigarettára és társalogni a többiekkel.

Szőke Annamária

Rodolf Hervé videóképei*

 

* Megjelent in: Rodolf Hervé. Kiállítási katalógus. Székesfehérvár, 2001.