„Teljesen természetesen érzem magam. Ez egy kozmikus érzelem” – mondja egy leszbikus nő Barbara Hammernek a fesztiválon vetített egyik filmjében. A természetellenesség vádjával illettetvén, a természetesség hangsúlyozása természetesnek tűnik a homoszexuálisok részéről. Egy rousseaui fogással a nevelést teszik felelőssé azért, hogy heteroszexuális taktikákra kényszerülnek. Ezzel szemben az ellentábor, de akár a szimpatizáns heteroszexuálisok is, szintén a természetre hivatkoznak – saját szexuális hajlamaik jellemzésekor. A természet mint felsőbb instancia olyan homályos pozícióba kerül e vitában, mint sokszor a művészet, amelyet arra használnak fel, hogy igazoljon egy nem művészeti gyakorlatot.

A Magyarországon társadalmi és politikai szempontból is még éppen artikulálódó, forró meleg-probléma széleskörű felvetésére a mind a természetet mind a művészetet gyakran bekebelező kultúra (itt: művelődés, művelés értelmében) területén került sor. (A filmfesztivált kultúrális rendezvénynek tekintem.) Bár úgy tűnhet, hogy a természet kimeríthetetlen bőségének és változatosságának analógiájaként felfogott művészettel most, a kulturális sokféleségre, a kultúra sokszínűségére hivatkozva, egy kisebbség próbálja „igazolni” magát, ahogy kétség kívűl korunkban még mindig „A művészet” az, ami – szemben a társadalmi gyakorlattal – a legkülönbfélébb kultúrák (itt: életforma, világnézet, stílus) együttélését könnyeden viseli. Azonban a film nem csupán mint egy művészeti ág, hanem mint egy olyan médium jelent meg a fesztiválon, amely – amint egy szereplő szájából elhangzott – lehetővé tette, hogy a homoszexuálisok és leszbikusok történetei valós történetek legyenek, hogy problémáikat maradandóan és a szélesebb nyílvánosság számára megfogalmazzák. Ilyen értelemben a probléma, mint társadalmi probléma, médiumspecifikusnak is tekinthető.

A Filmfesztivál célja, Adele Eisenstein, a rendezvény szervezőjének megfogalmazásában, az volt, hogy tabukat oszlasson el, s ennyiben egybevágott Susan Sontagnak a betegségeket illető törekvésével, hogy a betegséget „egyszerűen betegségnek..., ne átoknak, ne büntetésnek, ne szégyennek tekintsék”. Röviden: a helytelen, torz metafora-használat kiküszöbölésére irányult. Ez elsősorban az AIDS-re, mint a homoszexuális közlekedéssel szorosan, bár nem kizárólagosan összefüggő betegségre vonatkozik, áttételesen azonban vonatkoztatható a fesztivál meleg főtémájára is, nem mint betegségre, hanem mint olyan jelenségre, amit „elfogulatlan szemmel” próbáltak meg láttatni.

Az AIDS-ről az utca embereként már évekkel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt értesültünk. „Nem elég, hogy nem mehetünk külföldre, hogy nem írhatunk akármit, hogy nincs lakásunk és alig fizetésünk, most már az utolsó élvezettől is megfosztanak (!) bennünket. Már ezt sem lehet” – panaszolta egy férfi nemű, értelmiségi ismerősöm a Kálvin téren. Úgy ütött be az AIDS, mint a nagy büntetés, valóban. Büntetésként arra a szexuális szabadságra, amely Thorsen Csendes napok Clichyben című heteroszexuális filmjében a perverzió vádjára harsány nevetésben tört ki. Susan Sontag kijózanító, felvilágosult érvelése természetesen életmentő, amikor az AIDS megelőzéséről kellene szót ejteni. A kanadai AIDS-reklámokban (!) a mosópordoboz méretben árusított gumik, kesztyűk a reklámok iránt már eltompult hazai nézők szemében is bizarrnak tűnhettek.

Másrészt fölmerül a gondolat, hogy – Sontag szavaival – „E(nnek) az újfajta őszinteség(nek) ... a hatására társadalmunkban mindinkább valósággal erénynek számít, ha az ember kimondja mindazt, aminek megnevezését tiltja az illem.” A fesztivált talán fölfoghatjuk egy újfajta illem kialakítására tett kísérletként is. Lehetőséget adott embereknek, hogy kísérletezzenek berögzültségeikkel, de mivel filmfesztivál volt, elsősorban – Fodor Gábor demonstrációillatú megnyitója ellenére is – azokhoz szólt, akik elmentek a filmekre, nem pedig a távolmaradókhoz, akik esetleg előítéleteikkel játszadoznának a rendezvény apropójából. Egy fokon túl a rendezvény társadalmi vonatkozásai ugyanis teljesen eltörpültek az egyes filmekben megfogalmazódó társadalmakon túli dimenzió mellett. Miközben a filmfesztivál a különbségekre, a tisztánlátásra, a demisztifikációra helyezte a hangsúlyt, a műalkotások rejtetten vagy manifesztebben az analógiákkal éltek. Vajon a különbségtevés nem csupán biológiai létfenntartásunk feltétele-e, az analógiás gondolkodás pedig szellemi-lelki fennmaradásunkké?

Fassbinder A szabadság ököljoga című filmjében (bár ezt most nem játszották) hangzik el a homoszexuális főszereplő szájából, aki végül egy kék csempés aluljáróban végzi: „ha már egyszer élvezek, bűnhődni is szeretnék”, s a kék szín az egyik főszereplője Derek Jarman Blue-jának, Yves Klein kékje, aki szerint „a szabadság, matériájának ősállapotában, vagyis röviden az élet, magasabb érzékeink számára specifikált és ehető”. A Fassbinder-színész, Kurt Raab haláláról készült Szodoma nosztalgia címmel játszott film végén az AIDS-es fehér testen a szarkoma sötét foltjai a fekete égből hulló fehér hóesésbe (csillagok?) váltanak át, a Métely című filmben az egy freudi lélekelemzés alapján törvényszerűen meleg-jelölt kisfiú, miután apját megölte, az égbe száll.

Berögzültségeinket – ki-ki maga válogatja – nem is a szimbolista, vagy dokumentarista filmek tették próbára, hanem inkább azok a jelenetek, amelyek a nézőt minden ismert vagy újraértelmezett analógia szublimáló felidézésétől eleve megfosztva, a „homoszexuálisok pillantásával” szembesítették, amelyet egy szereplő úgy jellemzett, hogy „Szex van a szemeikben!”

„Az ami valakinek vulgáris, az másnak maga az extázis” – hangzik el az egyik filmben, nagyon találóan. A fesztivál lehetőséget adott a nézőpont változtatásra, de berögzültségeivel mindenki magára maradt, és a meleg kisebbséggel való szolidaritás érzése végül abban a felismerésben fogalmazódhatott meg, hogy a szexben tulajdonképpen mindnyájan kisebbségben vagyunk. Ahogy egy szereplő megfogalmazta: „Az ember szereti az olyan történeteket, amelynek eleje, közepe és vége van, szeret összefüggéseket találni. Az élet azonban töredékes, és kérdés, hogy vajon jól interpretálnak-e bennünket?”

Szőke Annamária

„Én is természethű vagyok.”

Meleg. Első Budapesti Homoszexuális-Leszbikus Filmfesztivál és AIDS Világnap (BBS-Toldi Mozi, 1993. november 26 – december 1.)

Benczúr Gyula: Narcissus, 1881, MNG