A képekről való kortárs diskurzusok középpontjában egy régi probléma: a képek sajátos meggyőző erejének, elevenségének kérdése áll. Ha azonban a képek kommunikativitására és retoricitására kérdezünk rá, akkor fel kell adnunk a művészettörténet hagyományos beszédmódjai által preferált leíró, objektív-tárgyiasító megközelítést. Mert az elevenre fogékony tekintet a képet nem érdekmentesen, pusztán látható tárgyként, mint valaminek a merő ábrázolását rögzíti, hanem óhatatlanul involválódik, belegabalyodik, részesévé válik a kép megtörténtének. A kései modernek explicit törekvései a kép-objektum lezártságának meghaladására, eseménnyé-tételére (gesztusfestészet, akcióművészet, happening, performansz stb.), a befogadói participáció és reflexivitás kikényszerítésére egyaránt arra ösztönöznek, hogy gondoljuk újra a hagyományos képtípusokkal kapcsolatos kutatói-értelmezői rutinokat is.
A hangsúlyt ezúttal a képek sajátos időbeliségének problémájára helyezem: az antikvitástól kortárs művekig terjedő példáimon igyekszem megkülönböztetni az ábrázolt időt a megjelenítés és "lejátszás" idejétől, illetve egymással vonatkozásba hozni őket. Ennek megfelelően érintek majd néhány, a téma irodalmában kijegecesedett teoretikus modellt (pl .a "termékeny pillanat" lessingi teorémáját, Bahtyin kronotoposz-koncepcióját, Boehm a heideggeri Zeitigung gondolatát továbbszövő elgondolásait, Norman Bryson tekintet-tipológiáját és a performativitás legújabb elméleteit).
A tárgyalni szándékozott művek jegyzékét és az irodalmat később adom meg.