Sol LeWitt Szentenciák a konceptuális művészetről című 1967-es írásának első tézise: „A konceptuális művészek inkább misztikusok mint racionalisták. Ugrásszerűen jutottak el megoldásokhoz, melyek a logika számára megközelíthetetlenek.” Elsősorban azért jut eszembe ez a mondat, mert bármennyire is pofonegyszerűnek tűnik első megközelítésben az a gondolatmenet, amely művészek több generációján át alakulva végül is odavezetett, hogy egy újabb generáció a művészet önfelszámolását, végét hangoztatta, mégis e vég után a művészet utáni „semmibe” rögtön beáramlik egy olyan állapot, amely sok tekintetben kibírhatatlan. Kibírhatatlan annak a számára, aki úgy gondolja, hogy miután valaminek a végét kimondta, az a valami még tovább gondolható. Kudarcba fullad itt a gondolkodás, örvénybe kerül, hiszen tautológiákat, minthogy a művészet=művészet, nem lehet tovább gondolni. Megérteni lehet őket természetesen, és ez a megértés sokban hasonlít az átéléshez: egy tapasztalat koncentrált átéléséhez, amelyik tapasztalat lehet egy történeti tapasztalat is, mint ahogy Ad Reinhardt, akit a konceptuális művészek elődjüknek tekintettek, a művésztől megkövetelte, hogy ismerje az egész művészet történetét, és végül mind ezt a tudást, amit ő elsajátított, majdnem teljesen fekete festményekbe sűrítette. Ő még festett, nem adta fel ezt a tradicionális műfajt – egy korábbi generációhoz tartozott. Egy későbbi generáció, amelyik már eljutott a műtárgy-gyártás feladásáig, e lemondás utáni állapotban minden tapasztalatát valami tárgy nélkülibe kellett sűrítse, talán éppen a tapasztalást magát kellett tisztán, igen koncentráltan – misztikusan – megtapasztalnia, hogy ezzel is folytassuk a tautológiákat. A megélésre, átélésre és tapasztalásra helyeződött a hangsúly, s olyan terek, helyek létrehozására, amelyekben ezek az életfolyamatok koncentrálódhattak, bizonyos értelemben megformálódhattak, s az élet minden pillanata jelentőséget nyert vagy új jelentést vett fel.

Érmezei Zoltán 1975-ben a Magyar Nemzet egy márciusi számában hirdetést ad fel: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Érmezei Zoltán folyó év III. hó 11. napján életének 20. évében meghalt. Felejthetetlen halottunktól folyó év III. hó 15. napján 15 órakor veszünk búcsút. Drága emléke szívünkben él.”

Talán senki nem vette észre ezt a halálhirdetést annak idején az újságban. Vagy aki észrevette és nem ismerte Érmezeit, átsiklott felette, semmiképpen nem gondolhatott arra, hogy itt egy művészeti gesztusról van szó, egy fiatalember szimbolikus önfelszámolásáról, aki elhatározta – művész lesz, s mivel igen korán magába szívta a művészet végéről szóló korabeli gondolatokat, levonta ebből a végkövetkeztetést. „Furcsa paradoxonokban gondolkodtam már a kezdet kezdetén is a kezdettel és a véggel kapcsolatban” – mondja Érmezei. „Úgy gondoltam, hogy minden a végénél kezdődik, és nem tudni, hol ér véget. Amikor még semmit sem csináltam, már akkor is egy életmű-kiállításban gondolkodtam. Ezeket a dolgokat mint egy életművet kezeltem.”

Az „ezek a dolgok” nehezen megfogalmazhatóak, hogy tulajdonképpen mik is. Nem művek, mert önmagát felszámolta és lemondott a tárgyalkotásról. Elsősorban megélések, koncentrált pillanatok, amelyek szinte dologgá sűrűsödtek olyannyira, hogy átélőjének az az illúziója támadt, hogy leképezhetőek. Mert ha már a pillanat olyan teljes, rögtön felmerül annak az igénye, hogy rögzítsék. Ebben az Érmezei által poszt-művészetinek nevezett helyzetben éppen ezért gyakran esik szó a művészet eredetéről, bár nem közvetlenül, hanem „dokumentumok” közvetítésében, melyek „ezeket a dolgokat” tapogatják körül. E dokumentumok megragadhatósága, önálló létezése mindig megkérdőjelezhető – státuszuk akár a homokba rajzolt körvonalé, melyet elfúj a szél, s legfeljebb csak a hely lesz mindig emlékezetes, ahol az esemény megtörtént; az eseményről esetleg tovább él egy anekdota, a pontos időpont pedig sokszor felettébb nehezen adható meg.

Érmezei Zoltán 10 évig élt ebben a „poszt-művészeti” korszakban. Fotók, hangfelvételek, furcsa dokumentatív igényű számbavétel és a naplótöredék határán mozgó lapok, feljegyzések maradtak fenn ezen időszakból, amelyek megfejtését utólag az emlékezés szaggatottsága nehezíti.

1978 körül díszlettervezést akart tanulni, Keserű Ilona ajánlotta neki Pauer Gyulát, akivel Érmezei Kaposváron később együtt dolgozott. Az együttlét folytatódott Nagyatádon, ahol Pauer többek között elkészítette Maya szobrát, egy illuzórikus nőalakot, aki köré az elkövetkező időszakban a pszeudoelőadások szerveződtek, más elnevezéssel a valóság-színház, melynek elsődleges színtere Pauer lakásműterme volt, s ahonnan időnként áttevődött az esemény egy-egy kultúrházba. Érmezei részt vett ezekben, mint a Legéndy Péternél folyó spontán zenélésekben is. A „folyamatdokumentáció”, a „műesemény” e körben központi fogalmak voltak. „Egy folyamatos művészetben való lét, ez volt az egésznek a lényege. Az ember az egész létezését művészetként fogta fel, így élte meg. Annyira benne voltunk ebben a gondolatban, hogy nem is volt más számunkra. Az élet egyúttal művészetté vált, olyan együttállás ez, ahol a művészetet mint valóságot éled meg.”

Ennek a felfogásnak a paradoxonja éppen az, amit Érmezei is érzett, hogy mégis felmerül mindeközben a művészeti közegnek a szükségessége, „mert ez a mentsége a dolognak, mint ahogy Hajasnak is az volt a mentsége, hogy megőrizte magát a művészet határain belül, bár művészeten túli tartományokba hatolt”.

A művészet önfelszámolása, a teljes eltűnés és névtelenség, valamint a kiállításon való megnyilvánulás között kellett tehát egyensúlyozni kötélen, mely míg egyrészt e két élesen elváló alapállás közé feszül, másrészt állandóan labilissá válik azáltal, hogy az általa elválasztott két mező: az élet folyamata, valamint az ebben mégis formát nyerő fűtött pillanatok bemutatása közé egyenlőségjel kerül. A kötél a földre hull, kígyóként tekereg a senki mezején, se vége, se hossza. Egy megoldást nyújthat, az eltitkolást. Érmezei első kiállítását, melyről senki sem tudott, egy csepeli gyárban rendezte meg, ahol egy évet dolgozott, művészeti programként fogva föl e munkát. Magnófelvételt, „zenét" készített a gyár hangjairól, s távozása előtt a szobában, ahol reklámot készített, egy environmentet hagyott hátra, elsősorban nem az ott található tárgyak elrendezésével, mint inkább műtárgynak való kinevezésével. „A szemét a kiállításhoz tartozott. Nem szemét volt, hanem kiállítási tárgy. Talán senki sem vette észre.”

A Sodrás utcában, ahol Erdély Miklóssal, Pauerral és Legéndyvel élt együtt, „Poszt-Művészet Projekt” bemutatót tartott. Eredetileg az volt a terve, hogy bezáratja magát egy hétre vagy hosszabb időre egy szobába. „Amikor bezártak volna, akkor nyílt volna meg a kiállítás.” Cél: egy folyamatos alkotói periódus megvalósítása, folyamatos dokumentációval a bezártságról, mellyel a hely és az idő vált volna valóságossá, megéltté. A bemutató végül minden különleges bejelentés nélkül zajlott le, mint az élet, bár készült hozzá egy plakát. Ekkor, ott a Sodrás utcában fogalmazta meg Erdély Miklós a Marly-i téziseket, s Érmezei készített egy „helyet", egy furcsa, ingoványos pulpitust, arra a tézisre reflektálva, hogy a „műalkotás hely a még-meg-nem-valósult számára”. Erdély a téziseket itt előadta, s Marlyba magával vitt egy e „helyről" készült fotót.

E hosszú eltűnési periódus után, amelyben Érmezei több művésszel (Altorjai Sándor, Pauer Gyula, Megyik János) is együtt dolgozott, és „samesz” szerepét mint poszt-művészeti elképzelései realizációját fogta fel; ahol a másokkal való együttgondolkodásban való felszívódás, a művészetben élés eufóriája a teljességet jelentette; amikor a művészet volt minden; ezután vagy talán már eközben fokozatosan elkezdődött az individualizálódás időszaka, a leválásé, az elhatárolódásé – s ezzel a műtárgy-alkotás igénye fogalmazódott meg lassan. Az első lépést P.É.R.Y. Puci jelentette, ez a fiktív művész, akit Pauer, Érmezei és Rauschenberger testesített meg, s akinek határ menti plein-air képeit Pécsett 1987-ben kiállításon mutatták be. A második lépés a Rauschenbergerrel közösen önmagukról készített agyag-levonatok, melyeknek torzulásait mintha éppen a csak-művészetben élésből való kijutási törekvés, az alakot öltés kínja okozta volna. Szintén közös tükör-labirintus-festészetükben pedig a tükrözések, átlátszóságok és vetítések csalafinta terében az emberi alak, bár látható és megjelenik, de helye teljesen bizonytalan, s a téri viszonylatok megnevezése szinte lehetetlen. A nyelv összecsuklik.

A harmadik lépést Érmezei most teszi meg, épp a jelen kiállítással.

 

Budapest, 1990. szeptember 13-14.

* Megjelent in: Corpusok • Feltárás. Érmezei Zoltán és Rauschenberger János kiállítása / Crucifixes • Revelation. Exhibition of Zoltán Érmezei and János Rauschenberger. Kiállítási katalógus. Budapest Galéria Kiállítóháza, Lajos. u., Budapest, 1990.12.12–1991.01.20. o. n.

English

Érmezei Pauer Gyula I. Pszeudoelőadásán, Nagyatád, 1978 (Fotó: Dobos Gábor)

Érmezei Pauer Gyula Zöld színpadán, Budapest, 1979 (Fotó: Pauer Archívum)

Érmezei Pauer Gyula III. Pszeudo-előadásán, MNG, Budapest, 1979 (Fotó: Dobos Gábor)

Érmezei Pauer Gyulának asszisztál a Metamorfózis előadása közben, Budapest, 198 (Fotó: Kende Tamás)

Érmezei és Pászty Bea P.É.R.Y Puci kiállításának megnyitóján, Pécs, 1987. (Fotó: Péry Puci)

Érmezei Zoltán: Posztművészeti dokumentumok, 1979, xerox-másolatok, Artpool Művészetkutató Központ (a képekre klikkelve nagyíthatók)

Érmezei Zoltán: Poem for Gyula Pauer, 1979 körül, Erdély Miklós hagyatéka (a kép klikkelve nagyítható)